A költői ihletről a laikus hagyomány úgy tartja, hogy megmagyarázhatatlanul, csodamód száll az emberre, hívni, előidézni nem lehet, és ajándék-jellege is leginkább ebben rejlik: a kiválasztottakat is csak ritkán boldogítja.

A fentieket sokféleképp lehetne cáfolni, most csupán arról az évről-évre, vagyis tavaszról-tavaszra ismétlődő eseményre hivatkozom, amit Haiku-napra kereszteltek, és amelyet a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum épületébe és kertjébe szervez a Magyar-Japán Baráti társaság. Itt figyeltem fel egy rendszeresen visszatérő, sűrű és sötét üstökű úriemberre, aki a helyben írós versenyekre, amikor csak lehetett, benevezett. Miről is van szó? Megadnak egy „hívószót”, amelyre a résztvevőknek haikut kell írniuk. Az időkeret tíz perc. Nos, a csoda bekövetkezik, görcsös, kiagyalt művek helyett többnyire remeklések születnek. Egyik alkalommal Vihar Judit, főszervező a díjazottak nevének elsorolása, verseik ismertetése után megállt, felemelt egy újabb kis cédulát – papírdarabkákra firkantják a részvevők sebtében a gondolataikat –, „sajnos ezt az utolsót nem tudtuk elolvasni”. A szerző, noszogatásra, segített silabizálni… „Ó, de kár…”, sóhajtott Judit asszony. „Nyert volna, ha…”

A szerző Ásványi Tibor volt, és mint jóval később kiderült, számos olvasatlan – megfejtetlen? – haiku lapult a tarisznyájában… Sok-sok év termése, melyek csodamód vagy előidézetten, akárhogyan is, de mind ihletetten születtek. Itt az alkalom, Kedves Olvasók, fejtegessük őket közösen!

Kállay Kotász Zoltán