A régi liturgiában így kezdtük a lépcsőimát: "Odamegyek az Isten oltárához, aki megvidámítja ifjúságomat." (Introibo.) Először még nem mi mentünk oda az oltárhoz, hanem megkeresztelkedésünkkor: szüleink, keresztszüleink vittek oda, hogy Isten gyermekeivé lehessünk. Amikor már cseperedni kezdtünk a nevelésünket fontosnak tartó szülők elvittek bennünket az Isten házába. Amikor már biztonságosan járni tudtunk, magunkat is elengedtek. És már észlelni kezdtünk valamit az Istennel való találkozás öröméből. Ez az öröm első gyónásunkkor és elsőáldozásunkkor szinte elérte a csúcsot. Az öröm, a lelki vidámság csúcsát. Aki gyermekkorában megerősödött a hitben, az időskorában is odamegy az Úr Oltárához, hiszen az idő haladtával, az öregség kezdetével méginkább szükségünk van az Úr Jézussal a szentmisében és szentáldozásban való találkozásokra és az ebből fakadó lelki örömökre és erőre. Mégis a meghívottak számára, akik a papi hivatást vállalják, van egy igen speciális találkozás az Úr Jézussal. Ez pedig először akkor történik, amikor püspökük, több pap jelenlétében és közreműködésével az egyházi rend szentségének a kiszolgáltatásakor, a papszenteléskor lehívja a szentelendőkre a Szentlelket és átadja nekik a papi hatalmat, s többek között a bűnbocsátás szolgálatát is. A szentelés előtt a szentelendők vízszintes helyzetben leborulnak az oltár előtt és elimádkozzák fölöttük a Mindenszentek litániáját. Ez az Isten előtti leborulás az Istenhez való fölemelkedés következik és egy egész életre kiható öröm, amely erőt ad az Isten és az Ő népének a szolgálatára.

A képen látható állapotban.