„Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig a rétes nagyon jó, katonának az való.”

Az óvoda volt a kályha. Ott, abban az örökké ételszagú intézményben kezdődött a kálváriám.

A telt idomokkal megáldott óvónéni egy nap libasorba állított bennünket, dundikat és pálcika lábúakat, szeplősöket és csupasz képűeket, folyton hangoskodókat és magukba süppedőket, vagányokat és elanyátlanodottakat – mindenkit, aki a csoport tagja volt. A néni ide-oda igazgatta végtagjainkat, amíg nem valósult meg a hőn áhított rend, mi meg erre úgy megszeppentünk, hogy pisszenni sem mertünk; éreztük, hogy nem akármi következik.

És akkor a terebélyes tomporú néni lecövekelt előttünk. Tekintete végtelen jóindulatot, ám ugyanakkor ellentmondást nem tűrő elszántságot sugárzott. Ránéztem, és sírásra görbült volna a szám, ha nem szégyellem, de hát szégyelltem, elvégre nagycsoportos nem bőgi el magát. Ehelyett a durva szövésű tréningnadrágba töröltem az uzsonnára kapott lekváros kenyértől meg az izgalomtól ragacsos kezem, és igyekeztem úgy tenni, mintha figyelnék, bár képzeletben messze jártam, leginkább az otthon négy fala között, ahol a magam ura lehetek, ahol emberszámba vesznek.

A töltött galamb ujjatlan fehér köpenyt viselt, imitt elliluló, amott rózsaszínben játszó, népiesen vastag karjainak tehetetlen és önálló életet élő csüngését máig látom magam előtt, s mindig megborzongok a látomástól, sőt rosszabb napjaimon lúdbőrös leszek, például most, ahogyan e sorokat írom. (Tudom, komiszság, de olyankor eszem ágában sincs meghatódni, csak a háj rengésére gondolok.)

És akkor, mintha harsonák bőgtek volna fel, a hölgy jobb keze tömpe mutatóujját a magasba lendítette, miközben le sem vette a szemét rólunk, és persze szünet nélkül bátorítva nézett ránk, majd átszellemült arccal rázendített:

„Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig a rétes…”

Menten összefutott a nyál a számban a rétes szó hallatán, de aztán megdermedtem, elfogott a félsz, sőt jeges rémület hasított belém: mi lesz, ha nekem nem megy egyszerre. Mi lesz, ha kiesek a ritmusból, vagy teszem azt, úgy adódik, hogy éppen nincs kedvem a többiekkel együtt trappolni? Ráadásul amilyen gonoszak tudnak lenni, a többiek a szájukra vesznek, ki is csúfolnak. És mi lesz, mi lesz az én rétesemmel, amelyet annyira szeretek? (Főleg a túróst...) Valaki más tömi majd a szájába?

És akkor a szemem megint az óvónéni hurkás karjára tévedt, akit közben szemlátomást magával ragadott a szerep, hogy megannyi csöppségnek diktálhatja a tempót. Ma már tudni vélem, hogy sorsfordító volt az a pillanat! Nekem egy ilyen kar, egy ilyen néni ne parancsoljon! Ne szabja meg, mit tegyek azért, hogy rétest egyek. Majd szerzek másképp – a magam módján.

Emelt fővel, bár égő fülekkel távoztam a teremből. Kikéredzkedtem – kakilni.

Részlet a szerző Aki nem lép egyszerre c. Kötetéből (Dr. Kotász Könyvkiadó, 2022)