Szerző(k): Thomas Mann Kiadó(k): Athenaeum Kiadó Kiadás: 2026 / Keménytáblás Terjedelem: 144 oldal ISBN: 9789635436682 Állapot: Új Plusz információ: Partneri készleten


Thomas Mann: Halál Velencében Gustav Aschenbach, egy népszerű, idősödő író Velencébe látogat. A kifogástalan életet élő, szigorúan erkölcsös, fegyelmezett férfi egy lengyel kamaszfiú, Tadzio személyében felfedezi a szépség ideálját, ennek a botrányos élménynek a hatására pedig megkérdőjelez mindent, amit korábbi életében gondolt. A kisregény nem csupán a testi és morális leépülés tragikus regénye, de a valódi művészlét felfedezésének műve is. Részlet a könyvből: Serdülő és félig felnőtt gyermekek ültek egy csoportban a nádfonatú asztalka körül, nevelőnőjük vagy társalkodónőjük felügyelete alatt. Három fiatal lány, úgy tizenöt-tizenhét év között, és egy hosszú hajú, talán tizennégy éves fiú. Ámulattal vette észre Aschenbach, hogy a fiú tökéletes szépség. Arca sápadt volt és finoman zárkózott, mézszín haj csigázta körül, s az egyenes orral, a kecses szájjal, a kifejezés szende, isteni komolyságával a legnemesebb korszak görög szobraira emlékeztetett, és rajta a forma legtisztább tökélye egyesült oly páratlanul egyéni bájjal, hogy a szemlélődő úgy vélte, sem a természetben, sem a képzőművészetben nem akadt ennyire sikerült valamire. Feltűnő volt továbbá az a nyilvánvalóan alapvető ellentét a nevelés szempontjaiban, amely a testvérek ruházatát és egész magatartását megkülönböztette. A három leányt, bár köztük a legidősebb már felnőttszámba ment, a nevetségig ridegen és szemérmesen öltöztették. Téglaszínű, félhosszú, zárdába illő egyenruhájuk, melynek józan és szándékoltan esetlen szabását egyedül a fehér gallérhajtóka derítette föl, elnyomta a termet minden tetszetősségét. Simán és mereven halántékhoz tapasztott hajuk apácásan üres és semmitmondó kifejezést kölcsönzött arcuknak. Nyilván: anya keze működött itt, akinek esze ágában sem volt, hogy ezt a pedagógiai szigort, amelyet a leányoknál feltétlenül szükségesnek látott, a fiún is alkalmazza. Lágyság és gyöngédség uralkodott láthatólag ennek egész lényén. Világért nem nyúltak volna ollóval szép hajához; mint A tövishúzó fiú szobrán, úgy göndörödött homlokán, fülei táján s még lejjebb a nyakán. Az angol matrózzubbony puffos ujjai lefelé szűkültek, és még gyerekes, de keskeny kezének finom csuklóit szorosan fogták körül, s ez a csupa zsinóros, csokros és paszomántos öltöny a gazdagság és elkényeztetettség varázsát öntötte el gyengéd alakján. Félprofilban ült a szemlélő felé, lakkcipős lábait egymásra téve, fél könyökét a fonott szék karjára támasztva, arcát ökölbe zárt kezére hajtva, valami hanyagul illedelmes tartásban, s nyoma sem volt rajta annak a szinte szolgai merevségnek, amire nővérei, úgy látszik, rászoktak. Beteges volt talán? Mert arca elefántcsontfehéren ütött el a környező fürtök mély aranyától. Avagy egyszerűen elkényeztetett kedvenc volt, részrehajló és szeszélyes szeretet neveltje? Aschenbach erre a hiedelemre hajlott. Majd minden művésztermészetnek veleszületett hajlama van rá, hogy igazat adjon a szépséget teremtő igazságtalanságnak, és hogy az arisztokratikus kiváltságok pártolásával és hódolatával erősítse azt.