Az 1967-ben, Londonban született írónő első novelláskötete (Interpreter of Maladies címmel) 1999-ben jelent meg, és azonnal elismerés övezte. 2000-ben megkapta a Pulitzer-díjat, a PEN Hemingway-díját, O. Henry-díjra jelölték, novelláit közölték A legjobb amerikai novellák című kötetben. Első könyvét több mint 600 ezer példányban adták el.
Amikor Jhumpa Lahiri, az Indiából Anglián keresztül érkező bevándorlók gyermeke óvodás lett Kingstonban, a szülei elmondták az óvónőjének, hogy a keresztneve csupán egy becenév.
Bengáliban a beceneveket csak a család és a barátok használják otthon és intim körben. Minden becenévhez tartozik egy úgynevezett jó név, a külső világ számára azonosításul szolgáló hivatalos név.
Lahirinek két hivatalos neve van: Nilanjana Sudeshna. Ezek szerepelnek az útlevelében és a születési bizonyítványában, és szülei ezeken a neveken íratták be az iskolába is. A tanár azonban nem volt túlságosan a formalitások híve. – Ez így elég hosszú név – mondta, és úgy döntött, hogy könnyebb kiejteni a „Jhumpát”.
Harminc évvel később felhasználja ezt a jelenetet a The Namesake című regényében, amely nemcsak az első regénye Lahirinek, hanem az első könyve, amióta az Interpreter of Maladies című elbeszéléskötetével elnyerte a Pulitzer-díjat.


„Jhumpa Lahiri tiszta, eleven, döbbenetesen pontos és áttetsző stílusú könyve egyedi, lebilincselő élmény. A szerző valahol a regényében Dosztojevszkijt idézi, aki ezt írta, mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk elő. Ha ez a mondás valakire igaz, akkor az a valaki pontosan Jhumpa Lahiri!”
– Greskovits Endre, Holmi 2004/3

"... A névadást illetően úgy határoztak, hogy ezt a tiszteletre méltó feladatot meghagyják Ashima nagymamájának, aki már nyolcvanéves is elmúlt; eddig is ő nevezte el mind a hat, a világban szerteszét született dédunokáját, és most kimondottan izgalomba jött attól, hogy a családban talán az első fiúnak is ő adhat nevet. ... Noha ezt a levelet már egy hónapja, júliusban elküldték, még mindig nem érkezett meg. Ashima és Ashoke nem aggódott emiatt különösebben. ... A név ráér. Az sem szokatlan, ha évek telnek el, mire meghatározzák az igazi nevet, a lehető legjobb nevet.
Mellesleg úgyis mindig a becenevek oldják meg a gondot. ... A becenév a gyermekkor kitartó öröksége, emlékeztető arra, hogy az életet nem kell mindig olyan véresen komolyan venni. Emlékeztető arra is, hogy egy név nem minden. ..."
"... A jó hír, hogy másnap reggel Ashima meg a baba hazamehetnek. A kevésbé jó hír pedig, hogy Mr. Wilcox, a kórház szülészetének anyakönyvi illetékese közli velük: nevet kell választaniuk a fiuknak. Merthogy, tudják meg, Amerikában babát a kórházból születési anyakönyvi kivonat híján haza nem engednek. Ahhoz meg név kell. ... Az ajtó becsukódik, és ez az a pillanat, amikor Ashoke némi borzongástól kísérve - mintha mindvégig tudta volna - ráébred arra, mi lenne a fia számára a legtökéletesebb becenév. Emlékszik az ujjai közt görcsösen szorongatott lapra, a szemébe tűző fény sokkjára. S most először nem rettegésben, hanem hálával emlékszik arra a pillanatra.
- Szervusz, Gogol - suttogja, s a gőgös kis arcocska meg a szorosan becsomagolt test fölé hajol. ..."