Ottlik az Iskola a határon befejezésétől kezdve annak folytatásán dolgozott. Ez a folytatás végül is csak posztumusz jelent meg 1993-ban. A több évtizedes várakozás, a felfokozott figyelem, az írónak időközben szinte mitikussá növekedett híre és rangja ellenére a kritika egységesen azt állapította meg a műről, hogy az – minden részletszépsége ellenére – nem áll az Iskola a határon magasán. Bizonytalan volt a kötet filológiai szempontból is. Többen vitatták, hogy a kiadó, Lengyel Péter jól értette-e a szerző intencióit, helyes sorrendbe állította-e a töredékes darabokat; sokan azt is kétségbe vonták, maga Ottlik befejezettnek, kiadásra érettnek tekintette-e a Budát. A regény természetesen csak az Iskola a határon ismeretében érthető-élvezhető, mert annak több pontjai hivatkozásul szolgálnak a Buda szerkezetében. A hős, az elbeszélő ezúttal is Bébé a – festő volta ellenére – szinte pontról pontra megfeleltethető Ottlik-hasonmás. Az „Iskola” másik elbeszélője, Medve Gábor ezúttal nem egyenrangú narrátora a műnek, ám annak változatlanul kulcsszereplője. A Buda bizonyos szempontból keretregény. Azt beszéli el, ami az „Iskola” előtt és után történt, ezáltal értelmezve, állandóan „újraolvasva” az első regényt. Ezek az értelmezések azonban nem érintik az „Iskola” központi magját, annak a helyzetnek metafizikai „megértését”, amit a katonaiskola Bébének és Medvének külön-külön is jelentett. A Buda nem egy helyzet, hanem minden helyzet értelmezése kíván lenni, éppen ezért – időben erősen szétszórt – epizódok sorozatából áll. Talán ezért sem oly igen fontos tudnunk, hogy a kiadó a „helyes” sorrendet rekonstruálta-e. A középpont bizonyos, a kör pontjai, amelyeket a Buda epizódjai rajzolnak ki, szinte tetszőlegesek lehetnek.