Varázsfelhő

Spirituális gyerekkönyv Felnőtt gyermekeknek is

Mesés történet, sok-sok színes rajzzal, 12 fejezetben.

Azonban mégsem mese.

Igaz, a gyermekek nyelvén íródott, hogy ők is értsék, hogyan is épül föl ez a világ. Értsék meg azt, hogy nem csak fizikai és biológiai lények vagyunk. Hogy a testünk csak eszköz, az életünk trónján azonban a lelkünk uralkodik.

De mi is az a lélek? Hol van? Mi a szerepe?

És mi az az energia? És mi mozgatja ezt az egész világot?

Aztán hogyan kellene a lelkünkkel bánni? És egyáltalán, ha mindezt megértem, mire lesz ez jó az én életemben?

Valljuk be, ezt nem csak gyerekkorban nem értjük még, de sokunk még felnőttként sem tud eligazodni e kérdések labirintusában.

Pedig nem kicsi a tét: a TE boldogságod és a VILÁG boldogsága múlik rajta!

Ajánlom ezt a könyvet két csodálatos unokánknak, Dávidnak és Bencének

A kutyánk  Joey - egy golden retriever -  14 éve élt már velünk. Ez nála igen öreg kornak számított.

A hideg januári napok hozták el számára a végső elgyengülést.  Nem akart már többé a garázsból kimenni és láttam, hogy nincs mese, Dávid és Bence tudomására kell hoznunk, hogy Joey hamarosan távozni fog erről a Földről.

Felnőtteknek  is nehéz ezt a tényt elfogadni, hát még egy óvodásnak meg egy kisiskolásnak! Eljött hát az ideje, hogy megosszam velük sok évtizedes tanulmányaim, képzéseim, tanfolyamaim, előadás-hallgatásaim összegzését: ez a világ nem az, mint amit mi itt látunk. Ez a világ annál sokkal de sokkal több.

Ööööö…akkor mit is kéne elmondanom? Valami olyasmit, hogy  van itt egy Univerzum? Aztán hogy ott vannak a rezgések, nem beszélve a Teremtő Energiáról? Meg aztán hogy minden élőlénynek van lelke, vagyis egy olyan láthatatlan része is, ami egyáltalán nem tud eltűnni? Meg hogy ez természetesen vonatkozik az emberekre is?  És hogy ez a tény már önmagában is a csodák kapuját nyitja meg, ahol  végül  is az emberek megtalálhatják még a boldog élet receptjét is?

Na igen.

De hogyan magyarázd meg ezt egy síró kisgyereknek? Hogyan kezdd el magyarázni két percben, miközben éppen hazafelé indulnak és kétségbeesve néznek vissza a kutyusunkra? Hogyan nyugtasd meg, hogy a kutyák lelke sem tud meghalni, ugyanúgy, ahogyan a miénk sem? Csak a teste….

Akadozva, minden igyekezetemet összeszedve fogalmaztam meg ezt pár mondatban a távozó gyerekeknek, mire Bence, a kisebbik  zokogva azt kiabálta vissza: „-De a teste is nem akarom, hogy meghaljon!”

Akkor döntöttem.

Akkor döntöttem el, hogy  megírom ezt a könyvet. Megírom mesés formában azt a szilárd meggyőződést, ami az évtizedek során belém ivódott. Megírom  úgy, hogy a gyermekek megértsék. Beleírom a sok személyes élményem és megírom azt a csodás tanítást is, ami az utóbbi évek alatt a legnagyobb hatást tette rám. Ez pedig nem más, mint amit Gunagriha, vagyis  Dr Fülöp Sándor előadásai és könyvei hoztak el a számomra.

A könyvet pedig nem csak megírom, hanem meg is rajzolom úgy, ahogyan a szívem diktálja.

Ez lett belőle.

Amikor Bence meglátta a könyv borítótervét, rajta a címmel és az alcímmel, a következőt kérdezte tőlem:

„-De hát… de hát nem kéne azt is ráírni, hogy EZ  IGAZ, vagy valami??...”

De.

Ideírom.

EZ  IGAZ.

Vagy valami…

Szeretettel: Tihanyi Edit

Mirella látogatása

A hold beragyogott az ablakon. Nagy kerek tányérja  szinte nappali fénnyel világította  meg a plüssmackó orrát a barna polcon.

A heverő közvetlenül a polc mellett állt. Soma tágra nyitott szemmel feküdt rajta a pizsamájában. A puha paplan meleg burkot vont köréje, de a nagy világosság miatt már legalább egy órája  nem jött álom a szemére. Soma gondolatai egyre csak Bundás körül jártak.  Olyan jó volt eddig tudni, hogy van egy saját kutyusa, még akkor is, ha az nem náluk lakott. És most egyszerre csak nincs.

Soma el sem tudta képzelni, hogy a hét végén, amikor mennek majd megint Dóra  nagyiékhoz, ő hiába megy már ki a teraszra. Nincs ott Bundás, a szép fehér szőrével, a türelmes természetével, ahogy megadóan fekszik le a földre, hogy Soma rámászhasson.

Idős kutya volt már, azt mondták Anyáék. De ez egyáltalán nem látszott rajta, mert a kutyák nem ráncosodnak, mint Dédi, így nem is lehet tudni, hogy mikor öregszenek meg.

Igaz, Bundás nagyon sántított.  Aztán már felállni is nehezen tudott és ahogy egyre hidegebb lett az idő,  Nagyiék még azt is megengedték neki, hogy estére a garázsban melegedjen, pedig azelőtt csak a kert és a terasz volt Bundás birodalma. Végül aztán egyre inkább ragaszkodott a garázshoz és Nagyiéknak kellett  kitámogatni az udvarra azért is, hogy a dolgát elvégezze. Bundás nem panaszkodott, hiszen a kutyák nem tudnak panaszkodni, mégis az állatorvos bácsi azt mondta, hogy Bundásnak nagy fájdalmai vannak.

Dóra nagyi  furcsa dolgokat mesélt az utóbbi időben. Azt mondta, hogy Bundás nagyon öreg és bizony, hamarosan meg fog halni. Aztán rögtön utána azt is hozzátette, hogy az úgy van, hogy Bundásnak csak a teste hal meg, a lelke egy gyönyörű szép helyre kerül.

Soma nem értette. - A Bundás teste se haljon meg! Nem akarom, a testét se akarom, hogy meghaljon! – kiabálta Nagyinak.

- Drágám, ez így van rendjén, hidd el. Már Bundás is nagyon vágyik rá, hogy megszabaduljon a fájó testétől. Vagy szeretnéd, ha tovább szenvedne? Ugye nem? –vigasztalta Dóra Nagyi. - Azon  a csodás helyen, ahová Bundás lelke kerül, a legnagyobb örömben lesz része, amiben csak kutyus részesülhet. Végre futkározhat kedvére a sok kutyabaráttal, a csillogó zöld réten, az aranyló napsütésben, ugye Te is ezt szeretnéd?

Somának be kellett látnia, hogy jobb lesz Bundásnak ott.

Mégis most, hogy minden bizonnyal Bundás lelke már három napja azon a csodálatos helyen van, Soma szomorúsága nem enyhült. Próbálta ugyan elképzelni a rétet, meg a futkározó Bundást, de végül mégis csak minden este sírdogálva aludt el. Még szerencse, hogy most is itt volt mellette Bundás-pótló, a plüss kutyus, amit Anya vett neki két nappal ezelőtt. Ahogy átölelte, könnyes szempillája hozzáért a kutyus fehér szőréhez.

Sokáig maradt így.

Megnyugodott. Még tán el is mosolyodott, mert a selymes szőr cirógatni kezdte az arcát. Álmosan felhúzta a kezét a paplan alatt, hogy elsimítsa a kutyus szőrét, de ahogy hozzáért egy picit a szempilláihoz, valami kis fényes pont villant fel pót-Bundás hasán.

Soma visszacsukta a szemhéját, de a fényes pont olyan erősen csillogott, hogy muszáj volt ráhunyorítania. A fénye nem volt bántó, inkább hívogató és olyan káprázatos színekben pompázó, hogy Soma bármilyen álmos volt, nem tudta megállni, hogy rá ne nyissa teljesen a szemét.

A gyönyörű fény kezdett nagyobbá válni, majd mint egy fénysugár, felfelé húzódott. Aztán kezdett egy kicsit vastagodni. Színpompás  fények áradtak belőle mindenfelé, majd a közepéből lassan egy csodálatos kis alak kezdett kirajzolódni.

Soma most már egészen ébren volt. Felült és ámulva figyelte a hihetetlen jelenetet, ilyen szépet még a karácsonyra kapott meséskönyvében sem látott.

Szinte már várta, hogy a ragyogó jelenség megszólítsa:

- Kedves Soma, ne félj és ne lepődj meg! Én Mirella vagyok és nagyon régóta ismerlek téged. Eljöttem  hozzád, hogy ne szomorkodj tovább. Onnan jövök, ahová Bundás került és jó hírt hoztam neked felőle.

Soma egyáltalán nem félt. A meglepődés már más tészta, hát hogyan is ne lepődött volna  meg! Talán az szokványos, hogy plüssállatok hasából beszélő lányok mászkálnak ki?

- Nem, persze, hogy nem szokványos – felelte Mirella.

- Hűű, de hiszen nem mondtam neked semmit!- csodálkozott Soma.

- Nem mondtál, csak gondoltál. Olvasok a gondolataidban – tette hozzá Mirella.

- Azt aaaa!!!! Ez komoly?- kérdezte Soma.

- Teljesen komoly. Ott, ahol én élek, mindannyian így beszélgetünk. A „hangomat” most úgy  hallod, mintha tényleg beszélnék, de igazából csak a gondolataimat adom át neked -  jó móka, mi? 

- Persze, hogy jó, de… De Mirella, már ne haragudj, te nem egy meséből érkeztél és csak álmodlak éppen? - kérdezte Soma.

- Nem, ez egyáltalán nem mese. Ez a teljes valóság. Hosszú ideje vagyok melletted, még ha nem is tudod. Vigyázok rád és tanítalak. De nem is vagy kíváncsi, mit van Bundással?

Soma egy kicsit elszégyellte magát. Nemrég még Bundás miatt sírt, most meg ki is röppent a fejéből, hogy igazából ezt kellett volna legelőször megkérdeznie. Dehogyis nem kíváncsi!

- Szóval -  folytatta Mirella – a helyzet az, hogy  Bundás egyre jobban van, kezd visszatérni a régi ereje és vidámsága. Igazán pompásan kezdi érezni magát. Nagy szerencse, hogy nem kellett tovább szenvednie a fájó ízületeitől.

Soma hitte is meg nem is. Nagyon szerette volna, hogy tényleg így legyen.

- De hát ki vagy te Mirella? Talán egy tündér? És hogy kerültél ide?

- Lehet, hogy most tündér vagyok, de lehetnék bármi. Olyan külsőt öltök, amilyet akarok. Most a kedvedért ezt a kollekciót állítottam össze magamnak, tetszik?

- Nagyon – nézett végig Soma a színes ragyogáson! - De még mindig nem mondtad el, hogy hogyan varázsoltad ide magad a pót-Bundás hasából?

- Azt csak a produkció kedvéért csináltam neked. Mégis stílusosabb, mintha a papucsodból, vagy a fogmosó poharadból bújtam volna elő, nem?

- Háát, deee – ismerte el bizonytalanul Soma.

- Szóval, arról a helyről jöttem, amit te is jól ismersz.  Ismered, csak már elfelejtetted. Mielőtt megszülettél, te is ott voltál, mint ahogy mindenki, aki a Földön él.

- Anya is, meg Apa, meg a Nagyiék is?

- Természetesen. De ők sem emlékeznek rá, hiába is kérdeznéd. Ez a hely pedig a világ legboldogabb területe. Olyan mérhetetlenül sok szépség és öröm van ott, amit most el sem tudsz képzelni.

Soma egyre szélesebb mosollyal figyelte Mirellát. Mintha az az öröm most szép lassan átáramlott volna őbelé is, pont úgy, mint amikor egy üres kancsót vízzel töltenek föl. Bizsergető érzés volt.

- Azért jöttem, kedves Soma, mert nagyon-nagyon szomorú voltál – folytatta Mirella.

És ez az érzés, ami benned volt, olyan volt nekem, mintha megfújtál volna egy varázssípot. Muszáj volt jönnöm. Így aztán láthatóvá váltam a számodra, de csakis a számodra.  Méghozzá azért, hogy elmeséljem neked, hogy miért nem kell soha de soha nagyon sokáig szomorkodnod. Akarod, hogy meséljek neked erről? -  hunyorított pajkosan a szemével Mirella.

- Persze, hogy akarom! De hiszen máris annyira jól érzem magam Mirella! Most már annak is örülök, hogy Bundás a te csodaországodba került!

- Mindig így kell magad érezned kedves Soma! Egész életedben. De ennek ám tudománya van! Most még ezt kevesen tudják, de én megtanítalak rá. Szép lassan mindent elmesélek neked. De nem ma, mert most már aludnod kell. Aludj jól, majd találkozunk!

Soma marasztalni akarta még Mirellát, hiszen még csak most érkezett. De Mirella integetni kezdett, majd szép fokozatosan köddé vált.

Soma kicsit csalódott volt, de az a jó érzés, ami benne maradt, mindenért kárpótolta. Szerette volna megkérdezni még, hogy mikor találkoznak újra, de már nem volt kitől. Üldögélt még egy darabig, de a szempillái egyre nehezebbé váltak. Visszabújt hát a paplan alá, boldogan simított még egyet pót-Bundáson, aztán mély álomba szenderült.